Az 1640-3-as években nemcsak a konzervatív természetjogi hagyomány fő művei jelentek meg, hanem megjelent a természetes jogokról való beszéd egy rivális módja is. Amint azt a harmadik fejezetben láttuk, Grotius szolgáltatta az alapnyelvet mindkét hagyomány számára: a konzervatívok arra a központi gondolatra támaszkodtak, hogy a szabad ember képes lemondani a szabadságáról, míg a radikálisok az alapvető politikai megállapodásokra alkalmazott (Grotiusnál periférikusabb) értelmező jótékonyság gondolatára. Az ilyen jellegű radikalizmus jelenlegi ismereteink szerint ebben az időben kizárólag angol jelenségnek tűnik: néhány holland jogász átvette Grotiusnak az Inleidinghe-ben az elidegeníthetetlen szabadságról tett megjegyzéseit, és felhasználta azokat a rabszolgaság elleni támadásra, de úgy tűnik, hogy az 1650-es évek előtt egyetlen holland sem használta a De Iure Belli meglehetősen eltérő és sokkal általánosabb érveit.

Kiemelendő, hogy míg az értelmezői jótékonyság elve közvetlenül az “elidegeníthetetlen jogok” fogalmához vezetett, a radikálisok soha nem mondtak le a mindkét hagyományban közös alapjogi elméletről. Logikailag mindkettő szerint lehetséges, hogy a szabad emberek lemondanak minden természetes jogukról; de a radikálisok szerint a jótékonyság megköveteli, hogy feltételezzük, hogy ezt nem tették meg. Feltételeznünk kell, hogy elődeink racionálisak voltak, és ennélfogva nem állhatott szándékukban teljesen megfosztani minket jogainktól.

Leave a comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.